A régi blogomon volt egy idézet
Kevin Smith-től arról, hogy sok
nőt szeretett már és mindegyiküket szeretni fogja továbbra is, és ez hogyan
nem bántó vagy félreérthető a felesége számára, aki egyértelműen a legfontosabb
és egyetlen nő az életében. Nagyon sokat hivatkoztam erre egy időben, mert
komolyan azt gondolom, hogy akivel egyszer komolyan összeköti az ember az
életét, akárcsak ideig-óráig is – és itt nyilván nem néhány elcsent, alkoholmámoros
pillanatra vagy féléjszakás, reggel kínosan elköszönős, soha többet nem keresős
kalandra gondolok – az a része marad az életének így vagy úgy.
Sokszor volt már, hogy azt mondtam „hú
baszki, milyen para, hogy ez a bizonyos film pont akkor került a látóterembe,
amikor pont ez a bizonyos problémám/gondolatom volt”, de soha nem talált még el
annyira precízen és annyira jókor semmi, mint most a Marriage Story. És ezek a
pillanatok azok, ami miatt ennyire szentül hiszem, hogy a film egy varázslatos,
leírhatatlan médium, ami ténylegesen hatással van az ember hétköznapjaira és
sokkal több van benne, mint amennyit belelát és kivesz belőle az átlag TV2
néző. Igen, szándékosan a TV2-t írtam. Még itt is politizálok.
Amit ebben a filmben Scarjo és Kylo
Ren lenyomnak az annyira patikamérleg pontossággal van kimérve, hogy konkrétan
megállítottam a filmet még akkor is, amikor a kupakot csavartam le a Mizsémről,
nehogy lemaradjak egy arcrezzenésről. Nem tudom, hogy mennyire férnek bele az
idei díjszezonba akár csak jelölésszinten egy ilyen apró, független filmmel, de
melengetné a szívem, ha legalább a nod meglenne feléjük. Nem tudok elmenni szó
nélkül amellett, hogy egy ilyen kis filmben ennyire nagyot ment ez a két színész,
miközben konkrétan a világ két legrelevánsabb és legtöbb lóvét hozó (egy és
ugyanaz?) franchise-ának főszereplői már évek óta mindketten. Verszatilitás a
javából. Van ilyen szó? Nincs? Nem érdekel?
Az emlékekre valami lejárt dologként
gondolunk, ami a múltban van. Megtörtént és ennyi. Az idő egy egyirányú vasúti
sín, ahol épp hogy csak az ablakból kikandikáló fejjel tudsz visszanézni
korábbi megállókra és ha szerencséd van még láthatsz néhányat élesen és tisztán
és a fejedet sem viszi le egy oszlop vagy egy engedékeny sorompó. Pedig visszük
magunkkal ezeket az emlékeket és benyomásokat és a lényünk részei. Ezért olyan
elképesztően tragikus, ha az adott emlék egy konstans része, ami megszakadt és
ismét a közelében találjuk magunkat. Ahogy a filmben megkérdezi Nicole
Charlie-t hogy levágja-e a haját. Ne, Nicole! Ne vágd le a kibaszott hajamat,
mert már rohadtul nem állandó az az állapot, amihez ez az ismétlődő emlék tartozik.
Ezt a megállót elhagytuk, a vonat nem körbe jár és retúr jegyünk sincs. Na de.
Az emlékeink ugyanúgy a lényünk részei szerintem, mint bármi más a fejünkben.
Az hogy mik történtek velem az elmúlt években, mik formálták azt, aki jelenleg
vagyok, ugyanúgy az életem mindennapi része, mint hogy meg tudok szólalni
angolul vagy fel tudok sorolni ötven teljesen felesleges filmes funfact-et,
aminek semmi de semmi haszna.
A kérdés szerintem az, hogy miként
tekintünk ezekre az emlékekre és mit kezdünk velük. Megváltoztatni nem lehet
őket. Átértékelni? Tanulni belőlük? Annál inkább. Elképesztően közhelyes dolog
az, hogy nem tudunk a jelennel foglalkozni teljesen, ha félig a múltba révedve
etetünk felesleges agyalással és elbaltázott nosztalgiával olyan démonokat,
amik nem is éhesek. Csak nyitva van a szájuk. Mi meg valami megmagyarázhatatlan,
nihillista ösztön által vezérelve talicskával töltjük bele szart, ami után jönnek
a rossz érzések és egyre homályosabb az előre, mint a hátra.
Végignéztem ezt a filmet és hiába
köszönőviszonyban nem volt ez a fiktív konfliktus a saját problémáimmal, mégis
azt éreztem, hogy így külső szemlélőként már könnyebben tudom feloldani azt az
egyenletet, melyben az X jelöli az összes elavult, ámde valós érzést, ami
mindig ott lesz, mert létezett és erős volt, de nem kell hogy nap, mint nap
kiharapjon egy darabot a lelkedből, amíg nem marad belőle egy fikarcnyi sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése