Tegnap este elkezdtem nézni Fellini
Országúton című filmjét, amiről a szakirodalom és kritikusok is csak és kizárólag
szuperlatívuszokban tudnak beszélni. Tény, hogy megkerülhetetlen része a
filmtörténelemnek és többek között ezért is igyekeztem betölteni ezt a 110 perces,
szégyenteljes űrt az életemben. Amire azonban egyáltalán nem számítottam, hogy
elképesztően hidegen fog hagyni a film és konkrétan nulla érzelmet vált majd ki
belőlem, illetve 5 perccel a FINE felirat után már be is tettem hatodik
újranézésre a Spider-Man – Far From Home című Scorsese favoritot.
Szögezzünk le valamit még itt az
elején, gyorsba’. Semmi bajom nincs a La Strada-val, Fellinivel meg főként,
pláne, hogy az Amarcord az egyik all-time kedvenc filmem, amit akármikor újra
tudnék nézni. Amiről itt szó van, hogy sajnos ezen filmélmény eredményeként
elkezdtem nem csak objektíve, hanem saját bőrömön is megtapasztalva érezni azt,
hogy miről beszél Scorsese a nagy blockbusterek vs „cinema’” témakörben. És
lehet, hogy csak én olvasom bele frissen megszerzett élményeimet az öreg mondandójába,
de ettől függetlenül az lett az alábbi gondolatfüzér konklúziója, hogy kell
valamiféle következetességet építenem a továbbiakban a filmnézési szokásaimba.
Most majdnem belekezdtem egy kajás
hasonlatba az ízfokozókkal, meg hogy miért nem tudunk már semmit megenni,
aminek nincs elég markáns íze, de rájöttem, hogy nem tudom befejezni a
mondatot, szóval a lényegre térve... 18-20 éves korom környékén kezdtem
komolyabban érdeklődni a film, mint művészet iránt és ekkor kezdtem el
konkrétan darálni a nagy klasszikusok egy részét, mint a Citizen Kane, a 12
dühös ember, némi Hitchcock és Kubrick, Apokalipszis Most! és így tovább. Gondolom
nem okozok nagy meglepetést, hogy szinte minden ezen időszak alatt
megtekintett film nagyon tetszett, még ha a kis tinédzser agyam akkor még nem
is fogott fel minden infót, amit leolvasott a képernyőről. Az elmúlt tíz évben a
klasszikus vonatról kicsit leszálltam, a fekete-fehérről meg szinte már sajnos
meg is feledkeztem. Shame. Kolomp. Shame. Kolomp.
Nyilván volt egy-egy kivétel, ami
így vagy úgy szembejött velem és nagy örömök közepette megnéztem, de alapvetően
tényleg nagyon lekerültek az étlapról az előző század közepéhez közelebbi
alkotások, nem úgy, mint az – Elizabeth Banks szavaival élve – harminchetedik Pókember
film vagy valami okádék Netflix Original, amire nem tudok elfogadható magyarázattal
szolgálni. Azt hiszem, hogy erre az egész jelenségre egyszerűen az a logikai
magyarázat, hogy a régi filmekből nem lesz már több, viszont az újak egyre gyorsabban
vannak egyre többen és azt érzem hogy nem tudom utolérni magam.
Ennek a közel tízéves hiátusnak
tudom be a tegnapi filmélményt is, ami ugyan egy ráalvással javult egy keveset,
de ettől függetlenül rendkívül rossz szájízt hagyott maga után. Nem gondoltam,
hogy valaha abba a helyzetbe kerülök, hogy egy mai modern narratívától eltérő
módon operáló, fekete-fehér film nem köti le a figyelmemet. Arról nem is
beszélve, hogy nem valami elvont svéd vagy francia újhullámos enigmafilmről
vagy egy két és félórás Jancsó paraboláról beszélünk, hanem az olasz realizmus
egyik ékkövéről, ami mindig is közelebb állt a szívemhez, mint a másik imént felsorolt
irányzatok.
Arról van szerintem szó, hogy
annyira megváltozott a film, mint médium és mi, mint nézők az elmúlt 50-60
évben, hogy – valamilyen szinten érthető módon – már nehezebb feldolgozni a
látottakat bizonyos régebbi esetében. Kicsit olyan érzésem van a saját példámmal
kapcsolatban, mintha kijöttem volna a gyakorlatból, ergo gyakorolni kell a mára
lassabbnak, eseménytelenebbnek tűnő (!) filmek nézését. Az oké, hogy a film ma
már elsősorban a könnyed szórakoztatás (és persze a végtelen pénzek begyűjtésének)
céljával készül, így furcsán hathat, ha azt mondom, hogy akit semi-komolyabban
érdekel a film, annak meg kell tanulni filmet nézni és értelmezni, de szerintem
ez nem baj, mert konkrétan életem leszuperebb élményei közé sorolom azokat a
filmezéseket, amikor nem sokkal előtte az egyetemen átbeszéltünk valamit és
tudtam mire kell figyelni, mi mit jelent. Tudtam értelmezni és értékelni a
látottakat.
Nyilván akinek tényleg csak egy
random hétköznapi szórakozás a filmnézés, nem ismer alkotókat és különösebb megfontolás
nélkül indít el akármit elalvás előtt, annak már-már ostobaságnak tűnhet már csak
a felvetés is, hogy ők nem tudnak filmet nézni, de az az igazság, hogy ez így
teljesen rendben van. Senki nem lesz ettől kevesebb, és be kell hogy valljam
vagyok akkora zöldöves filmsznob, hogy ezt nem mindig gondoltam így. Csak
és kizárólag azért, mert azt gondoltam, hogy ha valami nekem ennyire fontos,
mint a film, akkor az egyenesen felháborító, ha másoknak nem megkerülhetetlen alapköve
a létezésnek a mozgókép, mint művészet. Remélem ugyanígy vetnek meg engem is a
sport és Margaret Island rajongók.
Szóval most az lesz, hogy szabok magamnak
egy kvótát, hogy X új film után hány klasszikust kell beiktatni a
hétköznapokba, mert az nem állapot, hogy megnézek egy Fellinit és nem esik jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése