Nem a La Strada-ról

            Tegnap este elkezdtem nézni Fellini Országúton című filmjét, amiről a szakirodalom és kritikusok is csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudnak beszélni. Tény, hogy megkerülhetetlen része a filmtörténelemnek és többek között ezért is igyekeztem betölteni ezt a 110 perces, szégyenteljes űrt az életemben. Amire azonban egyáltalán nem számítottam, hogy elképesztően hidegen fog hagyni a film és konkrétan nulla érzelmet vált majd ki belőlem, illetve 5 perccel a FINE felirat után már be is tettem hatodik újranézésre a Spider-Man – Far From Home című Scorsese favoritot.

            Szögezzünk le valamit még itt az elején, gyorsba’. Semmi bajom nincs a La Strada-val, Fellinivel meg főként, pláne, hogy az Amarcord az egyik all-time kedvenc filmem, amit akármikor újra tudnék nézni. Amiről itt szó van, hogy sajnos ezen filmélmény eredményeként elkezdtem nem csak objektíve, hanem saját bőrömön is megtapasztalva érezni azt, hogy miről beszél Scorsese a nagy blockbusterek vs „cinema’” témakörben. És lehet, hogy csak én olvasom bele frissen megszerzett élményeimet az öreg mondandójába, de ettől függetlenül az lett az alábbi gondolatfüzér konklúziója, hogy kell valamiféle következetességet építenem a továbbiakban a filmnézési szokásaimba.

            Most majdnem belekezdtem egy kajás hasonlatba az ízfokozókkal, meg hogy miért nem tudunk már semmit megenni, aminek nincs elég markáns íze, de rájöttem, hogy nem tudom befejezni a mondatot, szóval a lényegre térve... 18-20 éves korom környékén kezdtem komolyabban érdeklődni a film, mint művészet iránt és ekkor kezdtem el konkrétan darálni a nagy klasszikusok egy részét, mint a Citizen Kane, a 12 dühös ember, némi Hitchcock és Kubrick, Apokalipszis Most! és így tovább. Gondolom nem okozok nagy meglepetést, hogy szinte minden ezen időszak alatt megtekintett film nagyon tetszett, még ha a kis tinédzser agyam akkor még nem is fogott fel minden infót, amit leolvasott a képernyőről. Az elmúlt tíz évben a klasszikus vonatról kicsit leszálltam, a fekete-fehérről meg szinte már sajnos meg is feledkeztem. Shame. Kolomp. Shame. Kolomp.

            Nyilván volt egy-egy kivétel, ami így vagy úgy szembejött velem és nagy örömök közepette megnéztem, de alapvetően tényleg nagyon lekerültek az étlapról az előző század közepéhez közelebbi alkotások, nem úgy, mint az – Elizabeth Banks szavaival élve – harminchetedik Pókember film vagy valami okádék Netflix Original, amire nem tudok elfogadható magyarázattal szolgálni. Azt hiszem, hogy erre az egész jelenségre egyszerűen az a logikai magyarázat, hogy a régi filmekből nem lesz már több, viszont az újak egyre gyorsabban vannak egyre többen és azt érzem hogy nem tudom utolérni magam.

Ennek a közel tízéves hiátusnak tudom be a tegnapi filmélményt is, ami ugyan egy ráalvással javult egy keveset, de ettől függetlenül rendkívül rossz szájízt hagyott maga után. Nem gondoltam, hogy valaha abba a helyzetbe kerülök, hogy egy mai modern narratívától eltérő módon operáló, fekete-fehér film nem köti le a figyelmemet. Arról nem is beszélve, hogy nem valami elvont svéd vagy francia újhullámos enigmafilmről vagy egy két és félórás Jancsó paraboláról beszélünk, hanem az olasz realizmus egyik ékkövéről, ami mindig is közelebb állt a szívemhez, mint a másik imént felsorolt irányzatok.

Arról van szerintem szó, hogy annyira megváltozott a film, mint médium és mi, mint nézők az elmúlt 50-60 évben, hogy – valamilyen szinten érthető módon – már nehezebb feldolgozni a látottakat bizonyos régebbi esetében. Kicsit olyan érzésem van a saját példámmal kapcsolatban, mintha kijöttem volna a gyakorlatból, ergo gyakorolni kell a mára lassabbnak, eseménytelenebbnek tűnő (!) filmek nézését. Az oké, hogy a film ma már elsősorban a könnyed szórakoztatás (és persze a végtelen pénzek begyűjtésének) céljával készül, így furcsán hathat, ha azt mondom, hogy akit semi-komolyabban érdekel a film, annak meg kell tanulni filmet nézni és értelmezni, de szerintem ez nem baj, mert konkrétan életem leszuperebb élményei közé sorolom azokat a filmezéseket, amikor nem sokkal előtte az egyetemen átbeszéltünk valamit és tudtam mire kell figyelni, mi mit jelent. Tudtam értelmezni és értékelni a látottakat.

Nyilván akinek tényleg csak egy random hétköznapi szórakozás a filmnézés, nem ismer alkotókat és különösebb megfontolás nélkül indít el akármit elalvás előtt, annak már-már ostobaságnak tűnhet már csak a felvetés is, hogy ők nem tudnak filmet nézni, de az az igazság, hogy ez így teljesen rendben van. Senki nem lesz ettől kevesebb, és be kell hogy valljam vagyok akkora zöldöves filmsznob, hogy ezt nem mindig gondoltam így. Csak és kizárólag azért, mert azt gondoltam, hogy ha valami nekem ennyire fontos, mint a film, akkor az egyenesen felháborító, ha másoknak nem megkerülhetetlen alapköve a létezésnek a mozgókép, mint művészet. Remélem ugyanígy vetnek meg engem is a sport  és Margaret Island rajongók.

            Szóval most az lesz, hogy szabok magamnak egy kvótát, hogy X új film után hány klasszikust kell beiktatni a hétköznapokba, mert az nem állapot, hogy megnézek egy Fellinit és nem esik jól.

Nem a Marriage Storyról

            A régi blogomon volt egy idézet Kevin Smith-től arról, hogy sok nőt szeretett már és mindegyiküket szeretni fogja továbbra is, és ez hogyan nem bántó vagy félreérthető a felesége számára, aki egyértelműen a legfontosabb és egyetlen nő az életében. Nagyon sokat hivatkoztam erre egy időben, mert komolyan azt gondolom, hogy akivel egyszer komolyan összeköti az ember az életét, akárcsak ideig-óráig is – és itt nyilván nem néhány elcsent, alkoholmámoros pillanatra vagy féléjszakás, reggel kínosan elköszönős, soha többet nem keresős kalandra gondolok – az a része marad az életének így vagy úgy.

            Sokszor volt már, hogy azt mondtam „hú baszki, milyen para, hogy ez a bizonyos film pont akkor került a látóterembe, amikor pont ez a bizonyos problémám/gondolatom volt”, de soha nem talált még el annyira precízen és annyira jókor semmi, mint most a Marriage Story. És ezek a pillanatok azok, ami miatt ennyire szentül hiszem, hogy a film egy varázslatos, leírhatatlan médium, ami ténylegesen hatással van az ember hétköznapjaira és sokkal több van benne, mint amennyit belelát és kivesz belőle az átlag TV2 néző. Igen, szándékosan a TV2-t írtam. Még itt is politizálok.

            Amit ebben a filmben Scarjo és Kylo Ren lenyomnak az annyira patikamérleg pontossággal van kimérve, hogy konkrétan megállítottam a filmet még akkor is, amikor a kupakot csavartam le a Mizsémről, nehogy lemaradjak egy arcrezzenésről. Nem tudom, hogy mennyire férnek bele az idei díjszezonba akár csak jelölésszinten egy ilyen apró, független filmmel, de melengetné a szívem, ha legalább a nod meglenne feléjük. Nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy egy ilyen kis filmben ennyire nagyot ment ez a két színész, miközben konkrétan a világ két legrelevánsabb és legtöbb lóvét hozó (egy és ugyanaz?) franchise-ának főszereplői már évek óta mindketten. Verszatilitás a javából. Van ilyen szó? Nincs? Nem érdekel?

            Az emlékekre valami lejárt dologként gondolunk, ami a múltban van. Megtörtént és ennyi. Az idő egy egyirányú vasúti sín, ahol épp hogy csak az ablakból kikandikáló fejjel tudsz visszanézni korábbi megállókra és ha szerencséd van még láthatsz néhányat élesen és tisztán és a fejedet sem viszi le egy oszlop vagy egy engedékeny sorompó. Pedig visszük magunkkal ezeket az emlékeket és benyomásokat és a lényünk részei. Ezért olyan elképesztően tragikus, ha az adott emlék egy konstans része, ami megszakadt és ismét a közelében találjuk magunkat. Ahogy a filmben megkérdezi Nicole Charlie-t hogy levágja-e a haját. Ne, Nicole! Ne vágd le a kibaszott hajamat, mert már rohadtul nem állandó az az állapot, amihez ez az ismétlődő emlék tartozik. Ezt a megállót elhagytuk, a vonat nem körbe jár és retúr jegyünk sincs. Na de. Az emlékeink ugyanúgy a lényünk részei szerintem, mint bármi más a fejünkben. Az hogy mik történtek velem az elmúlt években, mik formálták azt, aki jelenleg vagyok, ugyanúgy az életem mindennapi része, mint hogy meg tudok szólalni angolul vagy fel tudok sorolni ötven teljesen felesleges filmes funfact-et, aminek semmi de semmi haszna.

            A kérdés szerintem az, hogy miként tekintünk ezekre az emlékekre és mit kezdünk velük. Megváltoztatni nem lehet őket. Átértékelni? Tanulni belőlük? Annál inkább. Elképesztően közhelyes dolog az, hogy nem tudunk a jelennel foglalkozni teljesen, ha félig a múltba révedve etetünk felesleges agyalással és elbaltázott nosztalgiával olyan démonokat, amik nem is éhesek. Csak nyitva van a szájuk. Mi meg valami megmagyarázhatatlan, nihillista ösztön által vezérelve talicskával töltjük bele szart, ami után jönnek a rossz érzések és egyre homályosabb az előre, mint a hátra.

            Végignéztem ezt a filmet és hiába köszönőviszonyban nem volt ez a fiktív konfliktus a saját problémáimmal, mégis azt éreztem, hogy így külső szemlélőként már könnyebben tudom feloldani azt az egyenletet, melyben az X jelöli az összes elavult, ámde valós érzést, ami mindig ott lesz, mert létezett és erős volt, de nem kell hogy nap, mint nap kiharapjon egy darabot a lelkedből, amíg nem marad belőle egy fikarcnyi sem.