Nem az A Ghost Storyról

Épp az A Ghost story című film azon jelenetét nézem, amikor Casey Affleck „felkel” holtából és a reáhelyezett paplannal a fején megindul a film hátralevő része felé. Ezt a történést hosszú, eseménytelen időszak előzi meg, amikor semmi más nem történik csak nézzük az üres kórtermet, benne a hordágyon fekvő, letakart protagonistánkkal. Egészen pontosan 68 másodpercig nem történik semmi. Tekintve, hogy a film 92 perces játékidővel rendelkezik, ez az egész film több, mint 1%-a, ami nem tűnhet soknak, de ha jobban belegondolunk, renget idő arra, hogy látszólag ne történjen semmi. Látszólag.

Azt gondolom, hogy eseménytelennek tűnő vagy lassúnak ható, ámde jó filmeket elképesztően nehéz lehet csinálni. Vannak persze néhányan, mint Jim Jarmusch vagy Sofia Coppola, akiknek ez többnyire zsigerből összejön, de lehet hogy egy kezem is bőven elég lenne összeszedni azokat az alkotókat, akiknek akár csak egyszer is igazán összejött ez a bravúr, az én ízlésemet tekintve.

Többnyire azt tapasztaltam az évek során, hogy nagyon kevesen osztják a vonzalmamat a lassabb, izgalmakban egyáltalán nem bővelkedő filmekben, így sokat morfondíroztam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ennyire átbillen a libikóka a „mi volt ez az unalmas szar” irányába, ha valakit a Lost in Translationról, a Broken Flowersről vagy mondjuk egy dialógusközpontú vagy pillanatbakapaszkodó Linklater filmről kérdezek. Mi lehet az oka, hogy az emberek nem tudják sem értékelni, sem értelmezni a csendet vagy a klasszikus értelemben vett akció és bonyodalom hiányát?

Nem gondolom magam az átlagnál intelligensebbnek, pláne ha filmelemzésről vagy kacifántos történetek kibontásáról van szó. Én vagyok a srác, aki a kedvenc filmje, a The Prestige végén felsóhajtott, amikor a visszajátszások után leesett neki, hogy mi volt Alfred Borden trükkjének a titka. Szóval szó sincs arról, hogy azt gondolnám, hogy aki nem tudja értelmezni azt, hogy egy csendben mi van elrejtve vagy egy fantasztikusan megírt dialógusban mi olyan zseniális, az együgyű vagy bármi hasonló. Egyszerűen olyan érzésem van, mintha sok embernek valamiért kimaradt volna a fölnövés közben összeszedett eszköztárából az a képesség, hogy a sorok közé nézzen és lássa, hogy azért van ott az a kurva 68 másodperc, hogy legyen időd belegondolni és átérezni, hogy vajon csóri Rooney Marának mit jelentett ott állni a halott szerelme felett, aki többet nem fogja a homlokára nyomni az ajkait, ahogy a kanapén fekszenek vagy félvállról venni egy fontos kérdést, amit feltett, mert épp mással volt elfoglalva. A csendben mindig van valami plusz, egy élmény, egy érzés, ami lehet új, de lehet ismétlés is, de ha jó a film, akkor ott van és ad valamit ideig, óráig. A jó dialógusban ott van a sorok között ezer olyan történés és impulzus, ami emberibb és mozgalmasabb, mint száz egyszerre felrobbanó transformer vagy egy baszott nagy pofon Dwayne Johnsontól.

Egy nagyon kedves barátom mondta egyszer azt nekem, hogy hisz a filmek tanító erejében és talán soha sem tudtam még egy mondattal sem jobban azonosulni, mint ezzel. 18-19 éves korom fele kezdtem el ténylegesen értékelni a filmművészetet és valóban nézni a filmeket és nem csak darálni. (Bár be kell hogy valljam az első 1-2 évben mennyiségi alapon, kötelező napi kvóta alapján toltam magamba az iMDB TOP 250 aktuális listájáról a filmeket, csak hogy nőjön a strigulák száma)

Elképesztően sok olyan élményt kaptam a mozizástól, ami életem végéig el fog kísérni. Sok filmet ajánlottam sok embernek, és meglehetősen jó érzés volt az is, amikor egy időben rendszeresen kérdezték tőlem az ismerőseim, hogy mi legyen az esti néznivaló. De ha valakivel megakarok együtt nézni egy filmet, amit már láttam az fontos és súlyos dolog, mert ez nekem nem csak azt jelenti, hogy megakarok nézni még egyszer egy már unásig újrázott filmet, hanem azt, hogy szeretnék megosztani egy élményt. Irreleváns, hétköznapi semmiségnek tűnhet, amikor azt mondom, hogy tök jó lenne megnézni a Fantastic Mr. Foxot, a Before Sunrise-t, A Perks of Being a Wallflowert vagy épp a Midnight in Parist, hiába láttam már mindegyiket százszor, de ezek a filmek és még több tucat másik is adott nekem valamit, vagy emlékeztet valamire és ha ezt megoszthatom valakivel, akkor ezek már nem csak az én élményeim, hanem a mi élményeink lesznek.

Nehezen tudom jelenleg ennél effektívebben definiálni, hogy miért is jelent nekem a film ennyire sokat, de abban biztos vagyok, hogy nem merült ki ennyiben a téma boncolgatása. És ha szavakkal nem is tudom ebben a pillanatban jobban interpretálni a film relevanciáját és mélységét, remélem talán képekkel sikerül valamelyest.