Nem a Yesterdayről

          Egészen Karlovy Varyig kellett utaznom, hogy ne a mozibemutató után fél évvel, otthon a négy fal között nézzem meg Danny Boyle legújabb filmjét. Nem köntörfalaznék sokáig, örülök, hogy így alakult, mert nagyon tetszett és kár lett volna tologatni valamelyik külső merevelemezemen azt a 8-10 Gigabyte-ot, amíg egyszercsak véletlenül úgy nem alakul, hogy főzés közben megy aláfestő zenének, hogy a felét ne is lássam. (A tévé háttal van a konyhának. Nyilván.) No, most hogy befalaztuk az összes köntört, át is térnék arra, hogy túl kevés film készül kellemetlen vagy kínos bonyodalom nélkül manapság. Készült valaha?

      Az utóbbi évtized egyik legszuperebb filmjét Jon Favreau rendezte, szerepel is benne, illetve feltűnik benne Robert Downey Jr. mellett Scarlett Johansson is! Igen, ahogy azt sejthetitek nem az IronMan 2-ről beszélek, hanem a Chef című vizuális gasztrorgazmusról, ami instant gyógyír búra, bánatra és étvágytalanságra egyaránt. Amikor először láttam éreztem, hogy megfogalmazódik bennem valami új gondolat, amin korábban még egyszer sem sikerült tök feleslegesen elmerengenem valami fontosabb tennivaló helyett és ezt a gondolatmenetet zárta konklúzióval a Yesterday. Jogosan merülhet fel, hogy a két film között még mi az istennyila az összefüggés. Valami hiányzott mind a kettőből.

        A történetek többségét általában könnyen le lehet csupaszítani három részre. Ezek az alaphelyzet vagy bevezetés, a bonyodalom és a megoldás. Elég egyszerű a formula, nem is szokták sokan bolygatni ezt a sok-sok éve működő képletet. Ami nem is baj, hiszen működik. A baj részemről ott kezdődik, amikor a második lépés csak és kizárólag halál, hörgés, siralom, átverés, secondhand shame, rosszindulat vagy ostroscsattanás a főhős tomporán. Van ez a minizsáner, hogy feelgood movie. Azt sugallja, hogy ezt megnézed és akkor good lesz a feel utána vagy közben vagy egyszer, ha végre megpihensz és nézed a napfelkeltét egy hálás univerzumban. RIP Thanos. Nos, szemezgetnék néhányat a ranker.com által összepakolt Best feelgood movies listáról.

-       School of Rock – Jack Black végig hazudik, lebukik.

-       Zootopia – Valaki állatokat gyilkol.

-       Wall-E – A bolygónk kb elpusztult, Mad Max sehol és mindenki molett.

-       Up – A mai napig nem sikerült tovább jutnom annál, hogy meghal a néni

-       Shawshank Redemption – ANAL RAPE

-       Ratatouille – A fiú végig hazudik és patkány mód szarik a HACCP-re.

-       Aladdin – Fiú almát lop, majd kiadja magát valakinek, aki nem is, hogy összeszedje a nőt.

-       Mrs. Doubtfire – Apa nőnek adja ki magát, hogy a gyerekeivel lehessen.

Na szerintem érthető, hogy mire akarok kilyukadni a klasszikus értelemben vett bonyodalom általában tartalmaz egy kis hazugságot, félrevezetést, bántalmazást, erőszakot, világvégét, illetve hát valami olyan negatív tényezőt, ami olyan súlykategóriába esik, hogy ugyanúgy kellemetlen egy 18 éves európai tinédzsernek, mint egy tájpeji parasztasszonynak, aki még csak most váltott fekete-fehér tévéről iPhone Pro X-re. Nekem ez néha sok. Nem gondolom, hogy a globális fenyegetettség és secondhand shame-ben fürdető premisszák mindenképp szükségesek egy történetet eljuttatni A-ból B-be.

            És akkor itt van a Yesterday meg a Chef, ahol mindkét filmben megtörténik a bonyodalom bevezetése gyakorlatilag az alaphelyzet felállítása közben. Fiút elüti a busz, csak ő emlékszik a Beatles-re. Sztárséf elveszíti a munkáját, keresnie kell újat. Utóbbiból nyilván lehetne komoly egzisztenciális dráma, de nem. Ez a két film ténylegesen 100%-ban kimeríti számomra a feelgood szó popkulturális jelentését. És hogy erre a ráerősítsek kénytelen leszek kicsit spoilerezni a Yesterdayből! HÁH! Plottwist! Egyik filmben sincs semmi csavar, amiről ha tudsz rosszabb lesz a film, ennyire szuperek. Viszont egy aprócska mahináció a fentebb írt képlettel mégiscsak történik a Beatles filmben, ezt most lelövöm. Sorry. Ahogy a srác egyre nagyobb sztár lesz, egyre többször látunk két alakot a fellépésein, akik apró jelekkel szuggerálják főhősünket, azt sugallva, hogy tudják a titkát, miszerint ezek nem is az ő dalai láma. Mivel hollywoodon, könnyön és véren nevelkedtünk mindannyian, nyilván ugyanazt feltételezzük mind. Ezek aztán keményen belefognak szállni és lefogják buktatni a picsába a srácot. Hát nem, a film végéhez közeledve konfrontálódnak és megköszönik, hogy valaki életben tartja a Beatles muzsikáját, ők ugyanis szintén emlékeznek és nagyon hálásak, hogy valaki játssza a kedvenc dalaikat e furcsa tragédia ellenére.

            A Chef ugyanez pepitában. Favreau kap Tony Starktól egy rohadásnak induló foodtruckot hitelre, jófejségből és az egyik latino haverja elviszi, hogy felpimpelje. Elsőnézés: húhú, akkor barátunknak volt egy foodtruckja és ismét visszaülhet a 6:10-es Szopóág IC-re. Hát nem, visszahozza a kocsit és olyan pacek, mint még soha!

            Több olyan filmet szeretnék látni, ami egyszerűen csak jó, igazi megfeszített bonyodalom nélkül. Tényleg semmi más, csak feelgood. Ha tudtok még ilyeneket, akkor ne féljetek megbombázni vele a 1082 Bp. Postafiók 4815162342-es címen. Vagy az interneten, mint minden normális 21. századi ember.

            Note to myself: Foodtruck név ötlet - IronManza

           

Nem az A Ghost Storyról

Épp az A Ghost story című film azon jelenetét nézem, amikor Casey Affleck „felkel” holtából és a reáhelyezett paplannal a fején megindul a film hátralevő része felé. Ezt a történést hosszú, eseménytelen időszak előzi meg, amikor semmi más nem történik csak nézzük az üres kórtermet, benne a hordágyon fekvő, letakart protagonistánkkal. Egészen pontosan 68 másodpercig nem történik semmi. Tekintve, hogy a film 92 perces játékidővel rendelkezik, ez az egész film több, mint 1%-a, ami nem tűnhet soknak, de ha jobban belegondolunk, renget idő arra, hogy látszólag ne történjen semmi. Látszólag.

Azt gondolom, hogy eseménytelennek tűnő vagy lassúnak ható, ámde jó filmeket elképesztően nehéz lehet csinálni. Vannak persze néhányan, mint Jim Jarmusch vagy Sofia Coppola, akiknek ez többnyire zsigerből összejön, de lehet hogy egy kezem is bőven elég lenne összeszedni azokat az alkotókat, akiknek akár csak egyszer is igazán összejött ez a bravúr, az én ízlésemet tekintve.

Többnyire azt tapasztaltam az évek során, hogy nagyon kevesen osztják a vonzalmamat a lassabb, izgalmakban egyáltalán nem bővelkedő filmekben, így sokat morfondíroztam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ennyire átbillen a libikóka a „mi volt ez az unalmas szar” irányába, ha valakit a Lost in Translationról, a Broken Flowersről vagy mondjuk egy dialógusközpontú vagy pillanatbakapaszkodó Linklater filmről kérdezek. Mi lehet az oka, hogy az emberek nem tudják sem értékelni, sem értelmezni a csendet vagy a klasszikus értelemben vett akció és bonyodalom hiányát?

Nem gondolom magam az átlagnál intelligensebbnek, pláne ha filmelemzésről vagy kacifántos történetek kibontásáról van szó. Én vagyok a srác, aki a kedvenc filmje, a The Prestige végén felsóhajtott, amikor a visszajátszások után leesett neki, hogy mi volt Alfred Borden trükkjének a titka. Szóval szó sincs arról, hogy azt gondolnám, hogy aki nem tudja értelmezni azt, hogy egy csendben mi van elrejtve vagy egy fantasztikusan megírt dialógusban mi olyan zseniális, az együgyű vagy bármi hasonló. Egyszerűen olyan érzésem van, mintha sok embernek valamiért kimaradt volna a fölnövés közben összeszedett eszköztárából az a képesség, hogy a sorok közé nézzen és lássa, hogy azért van ott az a kurva 68 másodperc, hogy legyen időd belegondolni és átérezni, hogy vajon csóri Rooney Marának mit jelentett ott állni a halott szerelme felett, aki többet nem fogja a homlokára nyomni az ajkait, ahogy a kanapén fekszenek vagy félvállról venni egy fontos kérdést, amit feltett, mert épp mással volt elfoglalva. A csendben mindig van valami plusz, egy élmény, egy érzés, ami lehet új, de lehet ismétlés is, de ha jó a film, akkor ott van és ad valamit ideig, óráig. A jó dialógusban ott van a sorok között ezer olyan történés és impulzus, ami emberibb és mozgalmasabb, mint száz egyszerre felrobbanó transformer vagy egy baszott nagy pofon Dwayne Johnsontól.

Egy nagyon kedves barátom mondta egyszer azt nekem, hogy hisz a filmek tanító erejében és talán soha sem tudtam még egy mondattal sem jobban azonosulni, mint ezzel. 18-19 éves korom fele kezdtem el ténylegesen értékelni a filmművészetet és valóban nézni a filmeket és nem csak darálni. (Bár be kell hogy valljam az első 1-2 évben mennyiségi alapon, kötelező napi kvóta alapján toltam magamba az iMDB TOP 250 aktuális listájáról a filmeket, csak hogy nőjön a strigulák száma)

Elképesztően sok olyan élményt kaptam a mozizástól, ami életem végéig el fog kísérni. Sok filmet ajánlottam sok embernek, és meglehetősen jó érzés volt az is, amikor egy időben rendszeresen kérdezték tőlem az ismerőseim, hogy mi legyen az esti néznivaló. De ha valakivel megakarok együtt nézni egy filmet, amit már láttam az fontos és súlyos dolog, mert ez nekem nem csak azt jelenti, hogy megakarok nézni még egyszer egy már unásig újrázott filmet, hanem azt, hogy szeretnék megosztani egy élményt. Irreleváns, hétköznapi semmiségnek tűnhet, amikor azt mondom, hogy tök jó lenne megnézni a Fantastic Mr. Foxot, a Before Sunrise-t, A Perks of Being a Wallflowert vagy épp a Midnight in Parist, hiába láttam már mindegyiket százszor, de ezek a filmek és még több tucat másik is adott nekem valamit, vagy emlékeztet valamire és ha ezt megoszthatom valakivel, akkor ezek már nem csak az én élményeim, hanem a mi élményeink lesznek.

Nehezen tudom jelenleg ennél effektívebben definiálni, hogy miért is jelent nekem a film ennyire sokat, de abban biztos vagyok, hogy nem merült ki ennyiben a téma boncolgatása. És ha szavakkal nem is tudom ebben a pillanatban jobban interpretálni a film relevanciáját és mélységét, remélem talán képekkel sikerül valamelyest.