Nem az Irishmanről

            Másról sem szólt a popkult/film sajtó az elmúlt néhány hétben, mint hogy Martin Scorsese azt mondta, hogy a Marvel filmek nem filmek, csak audiovizuális maszturbáció (nem az ő szavai) és vidámpark, mozi helyett. Később kicsit cizelláltabb módon is hangot adott kontextusból kiragadott véleményének egy New York Times esszé formájában, miszerint a nagy franchise filmek mellett nem marad hely az érdekesebb, emberibb történeteket elmesélő kisebb alkotásoknak és a most felnövő generáció már nem szerez tudomást arról, hogy mi az, hogy film, mi az, hogy mozi, csak a képregényfilmek meg a látványos robbanások blablabla és így tovább.

            Na most én ezt az egészet elképesztő magasságokból szarom le. A Marvel filmek nem lesznek rosszabbak ettől és Scorsese-nek akkor is lehetne ez a véleménye, ha nem lenne korunk egyik legnagyobb rendezője. De ráadásul még az is, szóval mint marvel fanboy mondom, hadd mondjon az öreg, amit akar. Legalább filmek terén még él a világon a véleményszabadság.

            Olyan szempontból nem véletlen, hogy most „robbant” ez a balhé, hogy pont érkezett a mozikba és Netflixre az Irishman, így Scorsese turnézgat fel s alá a filmet promotálva. És hát úgy tűnik, hogy ez a gengszter filmek nagyöregének magnum opusa, ami mind játékidőben, mind szereplőgárdában felteszi a cserkót 50 plusz éves karrierjére. Teszi mindezt úgy, hogy annak ellenére, hogy Hollywood egykori fenegyerekeinek (Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, George Lucas, Steven Spielberg) illusztris tagja, meglépte azt, amit kortársai közül még senki, ha jól tudom, és lepaktált egy streaming szolgáltatóval, hogy elkészítse filmjét. És hát a klasszikus film szerelmesei között elég egyöntetűen az a vélemény járja, hogy a streaming meg fogja ölni a mozit, mint intézményt, az emberek csak otthon fognak filmeket nézni és fúj, hirig harag, és így tovább, és így tovább. Szóval ez a relatíve „forradalmi” lépés számomra még érdekesebbé teszi ezt a Marvel vs Scorsese dolgot, habár a nap végén ez is csak azt támasztja alá, hogy nagyon komolyan gondolja azt, hogy a nagy franchise-ok milyen hatással vannak a piacra és igyekszik ténylegesen felvenni a kesztyűt, hogy a filmje eljusson mindenkihez, akit érdekel. Plusz természetesen betolják néhány moziba is 1-2 hétre, hogy potyoghasson esetleg néhány arany szobrocska is a produkció ölébe.

Jelölés szerintem biztosan lesz. Tippre azt mondanám, hogy rendező, adaptált forgatókönyv, smink és legjobb mellékszereplő (Joe Pesci). Ha utóbbit meg is kapnák, akkor nagyon örülnék, mert Pesci vitte nekem az egész filmet.

Még egy mára nem olyan nagy dobbantás, de mégis számomra szokatlan dolog volt az Irishmanben, ez pedig a digital deaging, amit az utóbbi években pont a – wait for it – Marvel filmekben láthattunk több ízben, Robert Downey Jr. (Captain America Civil War) és Michael Douglas (Ant-Man, Endgame) relatíve indokolt megfiatalításával kapcsolatban. Az Irishmannel az egyetlen tényleges problémám az volt, hogy Scorsese csak a jól megszokott cimboráival szeretett volna játszani, akik hol kamuöregek, hol kamu középkorúak voltak a reális 60-70 helyett, így egy-egy ponton konkrétan megsaccolni sem tudtam, hogy a karakterek aktuálisan kb hány évesek lehetnek és időnként ez teljesen kizökkentett a rendkívül indokolatlan két és fél hetes játékidő alatt. Ezen konfúzió közben a „fiatal” De Niro is viszonylag hihetetlen transzformáción esik át, minek hatására világító kék szemeivel simán lehetne ő a Nightking egy esetleges Game of Thrones rebootban. Arról nem is beszélve, hogy hiába a „fiatal” arc, ha úgy rugdos össze valakit, aki fellökte a gyerekét a boltban, mint egy épp járni tanuló kisbaba, aki kiakar pukkasztani egy félig leeresztett lufit azzal, hogy rálép. De az is elég jól beleégett a retinámba, ahogy öreg/fiatal/kitudja barátunk egy asszaszináció után úgy szalad el, ahogy én szoktam összeszorított seggparttal célba venni a rötyit egy kedélyes tejeskávé után. Csak én jobban sietek.

Ezzel igazából csak arra akartam kilyukadni, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy egy ilyen össznépi gengszter jutalomjáték esetén mennyire elfogadható az, hogy ilyen idős színészeket fogunk be egy olyan szerepkörre, ami több, mint 4 évtizedet ölel fel, és nem csak egy-egy flashbackről van szó, hanem konkrétan 3 és fél óráról, ami ha nem lineárisan, kronológiailag épülne fel, szuper Christopher Nolan film lehetne. Na de nem azt mondom, hogy keresni kellett volna 30 éves valakit, aki úgy néz ki, mint De Niro és Pesci, csak tényleg ez volt a film egyetlen aspektusa a Scorsese-gengszter-lifetime-futószalaggyártáson kívül, ami konkrétan kizökkentett és néha picit össze is zavart.

Mindezek ellenére tényleg egy percig sem okozott csalódást az Irishman, sőt. Minden ugyanolyan faszán a helyén volt, akár a Casinoban vagy a Goodfellasban. Úgyhogy kedvet kaptam ezeket újranézni illetve átböngészni, hogy Scorsese 25 rendezésében van-e valami, amit még nem láttam. Jut is eszembe, látta valaki azt a filmjét, amiben Qui-Gon Jinn, Kylo Ren és Pókember keresik Morgan Freemant?

Nem a Where'd you go, Bernadette-ről

            A hat kedvenc rendezőm, aki ha zsírkréta rajzokat cserélgetne az objektív előtt, valószínűleg akkor is lenyűgözne minden képkockával: Wes Anderson, Edgar Wright, Taika Waititi, Christopher Nolan, Rian Johnson és Richard Linklater. Nem állítom, hogy mindegyikük tévedhetetlen lenne, de nagyon úgy tűnik eddig, hogy de.

            Nagy az öröm a Futó utca tájékán, mert a Where’d You Go, Bernadette-tel elkezdődött a kedvenceim új filmjeinek megjelenési streak-je a következő egy évre. Knives out, Jojo Rabbit, Last Night in Soho, The French Dispatch, Tenet. Egymást érik a következő 8-10 hónapban a fejemben már most túlhájpolt, előre kultfilmek kikiáltott mozik, ami elég egyedülálló, mert ha jól tévedek, ilyen rövid időintervallumon belül nem jött ennyi várhatóan szuper film korunk (szerintem) legkiemelkedőbb rendezőitől. És akkor azokról még nem is beszéltem, akiket nem sorolok szorosan a kedvenc rendezőim közé, de nagy becsben tartok, mint Dennis Villeneuve a Dünével, Kevin Smith a Jay and Silent Bob Reboot-tal, Matthew Vaughn Kingsman előzménye, Guy Ritchie The Gentlemenje vagy az Army of the Dead Zack Snydertől. Keep in mind, most rendezőkről beszélek, tehát mindenféle Harley Quinn meg James Bond filmek ezúttal nem férnek bele még egy ilyen bő felsorolásba sem.

            Na de ennyit témában semmilyen módon ide nem kapcsolódó kontentekről. A Where’d You Go, Bernadette főszereplője Cate Blanchett, aki egy megtört, ámde keménylelkű építészgéniusz, akiről nem akarok sokkal többet mesélni. Beszéljen helyettem inkább a film a főhőséről. Amit viszont mindenképp meg kell említenem, hogy Bernadette, a karaktere, a film egy pontján elérzékenyül csupán attól, hogy együtt énekli a kislányával az autóban Cindy Lauper örökbecsűjét, a Time after time-ot. Mire a lány azt mondja neki, hogy ezért nem hívja el egy bizonyos iskolai rendezvényre, ami túl cuki lesz neki és belehal a cutenessbe. Mire Bernadette alábbit feleli.

Na most ez számomra egy elképesztően erős és fontos kijelentés, ami több szempontból is állandó témája volt a gondolataimnak az elmúlt egy-másfél évben. Relatíve könnyen elérzékenyülök és minden egyéb körülménytől függetlenül biztos vagyok benne, hogy ilyen szülő leszek. Fingik egyet a gyerek és potyognak a könnyeim. Na de a felvetett kérdésháló. Ciki-e gyengének, érzékenynek vagy sebezhetőnek lenni. Nem is „lenni”, inkább felvállalni és kimutatni. A blog korábbi bejegyzéseihez képest ez egy rendkívül mély, és indokolatlanul személyes poszt lesz, de valahol talán pont ez a lényege, és pont egy olyan témáról van szó, ahol nem gyengeségként gondolok erre a fajta indiszkrécióra saját magammal szemben. Külön bónusz, hogy amikor elkezdtem újra blogolni, azért választottam ezt a címet, mert úgy gondoltam, hogy ha nem is vagyok elég magabiztos a filmekről alkotott írott véleményemmel kapcsolatban, a filmek által gerjesztett gondolatfonalakat viszont bármikor bátran lepraclizom gondolkodás nélkül.

Szóval, amikor először mentem pszichológushoz időpontot kérni, vettem egy nagy levegőt, bementem, elmondtam a nyűgöm és kijöttem. Majd ránéztem a kísérőmre, mert hálistennek volt velem valaki, akire mindig, így ekkor is számíthattam, megkérdeztem elcsukló hangon, hogy ügyes voltam-e és elkezdtem sírni. Ma napig könnyeket csal a szemembe ennek a történésnek a felidézése, így nem is szoktam sokszor ezen morfondírozni.

Volt egy jó félévem azon agyalni, hogy azon túl, hogy szembe kellett nézni azzal, hogy igenis baj van, miért volt ennyire elementárisan elsöprő az érzés, ami átjárt miután kijöttem a Mentálközpontból. Nos, hát az történt, hogy életemben először számomra vadidegen emberek előtt, önszántamból fel kellett vállalni, hogy van valami problémám, amit nem értek és nem tudok egyedül kezelni. Segítségre van szükségem, védtelen vagyok és fogalmam sincs hogyan tovább. 2019 szeptemberben kezdődött a terápia, azóta nem telik el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne jutna eszembe, hogy vajon hány ember van, aki nem vesz tudomást a mentálhigiéniai problémáiról vagy nem is tudja, hogy van neki vagy hogy ez egyáltalán egy létező dolog, nem valami fiktív görcs, amit Hollywood talált ki, hogy Billy Crystal és Robert De Niro tudjon csinálni egy közös filmet.

Egymást érik a mentálhigiéniát és öngyilkosságmegelőzést promotáló „hónapok” és kiemelt napok, mégis azt gondolom, hogy az átlag magyar embernek ezek a dolgok semmit nem jelentenek. Viszont, ha megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, nem félünk őszintén és nem instastorykban, giffekkel beszélni az érzéseinkről, akkor nem élnénk meg annyira stigmaként azt, ha eljutunk arra pontra, hogy igenis segítségre van szükségünk. És a hétköznapokba fészkelődő, tompa fájdalom elviselése után talán a következő legnehezebb dolog ez. Segítséget kérni. Pedig marhára nem szégyen vagy gyengeség. Sőt, kurva nagy bátorság és erő kell ahhoz, hogy ne jó fogfájás módjára, megvárd amíg már nem bírod elviselni a fájdalmat és akkor mond, hogy hello, szükségem van egy kis támogatásra. Fel kell ismerni, hogy valami nem stimmel és cselekedni. Nem különb ez egy fejfájásnál vagy egy megfázásnál, csak mivel erre nem lehet rámutatni, mint a torkodra vagy a halántékodra, valahol érthető, hogy a rusztikusabb gondolkodású emberek számára idegen a téma.

Lényeg a lényeg, nem szégyen néha gyengének lenni. Elvégre senki sem születik Supermannek, hogy lepattogjanak a rólunk a golyók, és fél kézzel állítsuk meg a közeledő vonatokat. És ha már Superman, hadd ajánljak egy képregényt így a végére! Heroes in Crisis. Van egy mesterséges intelligencia által működtetett menedék, ahová a szuperhősök mehetnek anonim terápiára. Mondanom sem kell, hogy nem lesz a dolog túl sokáig anonim.

Heroes in Crisis! Olvassátok!