Nem a Where'd you go, Bernadette-ről

            A hat kedvenc rendezőm, aki ha zsírkréta rajzokat cserélgetne az objektív előtt, valószínűleg akkor is lenyűgözne minden képkockával: Wes Anderson, Edgar Wright, Taika Waititi, Christopher Nolan, Rian Johnson és Richard Linklater. Nem állítom, hogy mindegyikük tévedhetetlen lenne, de nagyon úgy tűnik eddig, hogy de.

            Nagy az öröm a Futó utca tájékán, mert a Where’d You Go, Bernadette-tel elkezdődött a kedvenceim új filmjeinek megjelenési streak-je a következő egy évre. Knives out, Jojo Rabbit, Last Night in Soho, The French Dispatch, Tenet. Egymást érik a következő 8-10 hónapban a fejemben már most túlhájpolt, előre kultfilmek kikiáltott mozik, ami elég egyedülálló, mert ha jól tévedek, ilyen rövid időintervallumon belül nem jött ennyi várhatóan szuper film korunk (szerintem) legkiemelkedőbb rendezőitől. És akkor azokról még nem is beszéltem, akiket nem sorolok szorosan a kedvenc rendezőim közé, de nagy becsben tartok, mint Dennis Villeneuve a Dünével, Kevin Smith a Jay and Silent Bob Reboot-tal, Matthew Vaughn Kingsman előzménye, Guy Ritchie The Gentlemenje vagy az Army of the Dead Zack Snydertől. Keep in mind, most rendezőkről beszélek, tehát mindenféle Harley Quinn meg James Bond filmek ezúttal nem férnek bele még egy ilyen bő felsorolásba sem.

            Na de ennyit témában semmilyen módon ide nem kapcsolódó kontentekről. A Where’d You Go, Bernadette főszereplője Cate Blanchett, aki egy megtört, ámde keménylelkű építészgéniusz, akiről nem akarok sokkal többet mesélni. Beszéljen helyettem inkább a film a főhőséről. Amit viszont mindenképp meg kell említenem, hogy Bernadette, a karaktere, a film egy pontján elérzékenyül csupán attól, hogy együtt énekli a kislányával az autóban Cindy Lauper örökbecsűjét, a Time after time-ot. Mire a lány azt mondja neki, hogy ezért nem hívja el egy bizonyos iskolai rendezvényre, ami túl cuki lesz neki és belehal a cutenessbe. Mire Bernadette alábbit feleli.

Na most ez számomra egy elképesztően erős és fontos kijelentés, ami több szempontból is állandó témája volt a gondolataimnak az elmúlt egy-másfél évben. Relatíve könnyen elérzékenyülök és minden egyéb körülménytől függetlenül biztos vagyok benne, hogy ilyen szülő leszek. Fingik egyet a gyerek és potyognak a könnyeim. Na de a felvetett kérdésháló. Ciki-e gyengének, érzékenynek vagy sebezhetőnek lenni. Nem is „lenni”, inkább felvállalni és kimutatni. A blog korábbi bejegyzéseihez képest ez egy rendkívül mély, és indokolatlanul személyes poszt lesz, de valahol talán pont ez a lényege, és pont egy olyan témáról van szó, ahol nem gyengeségként gondolok erre a fajta indiszkrécióra saját magammal szemben. Külön bónusz, hogy amikor elkezdtem újra blogolni, azért választottam ezt a címet, mert úgy gondoltam, hogy ha nem is vagyok elég magabiztos a filmekről alkotott írott véleményemmel kapcsolatban, a filmek által gerjesztett gondolatfonalakat viszont bármikor bátran lepraclizom gondolkodás nélkül.

Szóval, amikor először mentem pszichológushoz időpontot kérni, vettem egy nagy levegőt, bementem, elmondtam a nyűgöm és kijöttem. Majd ránéztem a kísérőmre, mert hálistennek volt velem valaki, akire mindig, így ekkor is számíthattam, megkérdeztem elcsukló hangon, hogy ügyes voltam-e és elkezdtem sírni. Ma napig könnyeket csal a szemembe ennek a történésnek a felidézése, így nem is szoktam sokszor ezen morfondírozni.

Volt egy jó félévem azon agyalni, hogy azon túl, hogy szembe kellett nézni azzal, hogy igenis baj van, miért volt ennyire elementárisan elsöprő az érzés, ami átjárt miután kijöttem a Mentálközpontból. Nos, hát az történt, hogy életemben először számomra vadidegen emberek előtt, önszántamból fel kellett vállalni, hogy van valami problémám, amit nem értek és nem tudok egyedül kezelni. Segítségre van szükségem, védtelen vagyok és fogalmam sincs hogyan tovább. 2019 szeptemberben kezdődött a terápia, azóta nem telik el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne jutna eszembe, hogy vajon hány ember van, aki nem vesz tudomást a mentálhigiéniai problémáiról vagy nem is tudja, hogy van neki vagy hogy ez egyáltalán egy létező dolog, nem valami fiktív görcs, amit Hollywood talált ki, hogy Billy Crystal és Robert De Niro tudjon csinálni egy közös filmet.

Egymást érik a mentálhigiéniát és öngyilkosságmegelőzést promotáló „hónapok” és kiemelt napok, mégis azt gondolom, hogy az átlag magyar embernek ezek a dolgok semmit nem jelentenek. Viszont, ha megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, nem félünk őszintén és nem instastorykban, giffekkel beszélni az érzéseinkről, akkor nem élnénk meg annyira stigmaként azt, ha eljutunk arra pontra, hogy igenis segítségre van szükségünk. És a hétköznapokba fészkelődő, tompa fájdalom elviselése után talán a következő legnehezebb dolog ez. Segítséget kérni. Pedig marhára nem szégyen vagy gyengeség. Sőt, kurva nagy bátorság és erő kell ahhoz, hogy ne jó fogfájás módjára, megvárd amíg már nem bírod elviselni a fájdalmat és akkor mond, hogy hello, szükségem van egy kis támogatásra. Fel kell ismerni, hogy valami nem stimmel és cselekedni. Nem különb ez egy fejfájásnál vagy egy megfázásnál, csak mivel erre nem lehet rámutatni, mint a torkodra vagy a halántékodra, valahol érthető, hogy a rusztikusabb gondolkodású emberek számára idegen a téma.

Lényeg a lényeg, nem szégyen néha gyengének lenni. Elvégre senki sem születik Supermannek, hogy lepattogjanak a rólunk a golyók, és fél kézzel állítsuk meg a közeledő vonatokat. És ha már Superman, hadd ajánljak egy képregényt így a végére! Heroes in Crisis. Van egy mesterséges intelligencia által működtetett menedék, ahová a szuperhősök mehetnek anonim terápiára. Mondanom sem kell, hogy nem lesz a dolog túl sokáig anonim.

Heroes in Crisis! Olvassátok!